Schwechtje Mihály: Félúton Berlinbe
„Igazi coming of age történet” – áll Schwechtje Mihály első regényének fülszövegében. A fiatal rendező Remélem legközelebb sikerül meghalnod🙂 című filmjével már maga mögött tudhat egy a mai a kamaszok valós tapasztalataira reflektáló, a young adult történetek kliséit tartalommal megtöltő alkotást – nem meglepő tehát, hogy első szépirodalmi szövege is több, mint a műfaji sablon visszamondása. A Tilos az Á Könyvek gondozásában a közelmúltban megjelent, a kamaszlány-problémákat inkább humorral és iróniával megközelítő, a romantikus happy end-kényszert beteljesítő történetek (Balássy Fanni: Hol is kezdjem; Bakó Liza: Csíííz) után a Félúton Berlinbe megjelentetése fontos vállalás a kiadó részéről: Schwechtje megdöbbentő érzékenyéggel rajzolja meg a tizenhét éves, szorongásokkal és megfelelési kényszerrel küzdő Vivi lelki- és gondolatvilágát, miközben a „csajos” filmek és lányregények romantikus kliséinek leleplezésétől sem riad vissza.
A regényben a fiatal felnőtt korosztályt megcélzó történetek összes kötelezőnek számító problémája terítékre kerül: az érettségi utáni elveszettség mellett főhősünk kénytelen szembenézni baráti kapcsolatainak felszínességével és családja széthullásával is. Az egyetlen menekülőútnak – szintén a zsáner tipikus elemeként – a szerelem tűnik, azonban a szerző láthatóan többre tartja olvasóit annál, minthogy „a szerelem majd mindent megold”-klisével elbagatellizálja a befejezést: Vivi Bovarynéhez hasonlóan a könyvekből és filmekből ráerőltetett, hazug szerelemképet kerget, melynek tárgya nem a szeretett fél, hanem a szerelem maga. Így szükségszerűen sorsa neki is bukás, ez azonban számára (lévén még kamasz) nem az élet végét jelenti, hanem sokkal inkább valami más kezdetét.
Az eseményekbe Vivi gondolatain nyerünk betekintést. Az ön-narráció tökéletes eszköznek bizonyul arra, hogy a lány személyiségének mélységeit, sekélyességeit és azok ellentmondásosságát olvasóként mi magunk, „közvetlenül” fedezzük fel. A szorongással és megfelelési kényszerrel küzdő, kétségbeesetten szeretetre éhes, kapaszkodó nélküli elbeszélő egyik önhazugságból a másikba keveri magát, miközben a mindent keresztülszövő szorongás alatt fel-felfeslik egy erős, önmagát értelmezni és megbecsülni képes, saját gyengeségét gyűlölő, kompetens nő alakja is. Schwechtje Mihály elbeszélője a coming of age történetek kevésbé heroikus karakterei közé tartozik; még ha érzi is, mi a helyes, gyengeségei sokszor gátolják a cselekvésben. Az író szépen találja meg a határmezsgyét, ahol a lány folyamatosan visszatérő szorongásai ugyan jól átélhetőek, de egyhelyben toporgása már dühítő annyira, hogy olvasóként várjuk, mikor tud végre kitörni a rákényszerített szerepek szorításából. A sodródó, gyengeségekkel és ellentmondásokkal teli karakter főhőssé emelése rizikós, de kifizetődő írói döntés: lehetővé teszi, hogy a lányregények tipikus, tökéletes jókislány figurájával azonosulni nem tudó olvasók is kapcsolódni tudjanak a szöveghez. Ehhez a kapcsolódáshoz azonban a karakterválasztás nem elég – annak következetes kidolgozására, érzékeny megrajzolására is szükség van, amit Schwechtje Mihály maradéktalanul el is végzett.
A szerző kiváló dramaturgiával adja vissza a megszokott (iskola)rendszerből való kiszakadást követő, még nem felnőtt, de már nem gyerek állapot sajátos bizonytalanságérzését, és egyértelműen jelöli ki a lány életét behálózó szorongások eredőit. Vivinek – sok kamaszhoz hasonlóan – nincsenek önálló elképzelései a jövőjét illetően; egyetlen célja a körülötte élők elvárásainak kielégítése. Az egymásnak ellentmondó szerepkényszerek (barátnői lazaságot, a szülei felnőttséget várnak tőle) gátolják abban, hogy kialakítsa saját személyiségét és elvárásait önmaga felé. Az egyetemi továbbtanulás is a két apakarakter (Vivi végzettség nélküli, számára az anyagi biztonságot megteremtő édesapa és a lány számára szellemi inspirációt jelentő, mentoraként a hiányzó beavató-karakter helyét betöltő Singer tanár úr) elégedettségét szolgálja: „…most, mikor apa a meghatottságtól párás szemmel közli, hogy én vagyok minden büszkesége, mert szeptembertől egyetemista leszek, úgy érzem, nem dönthetek a vágyaim szerint a jövőmről önállóan. Az, hogy őt boldognak látom, felelősséget akaszt a nyakamba. Táplálnom kell az örömét, nem okozhatok csalódást.” (139.)
A főszereplő sodródása, megfelelési kényszere, szorongása és ezek kölcsönhatása főként a szerelem és a pályaválasztás kérdése köré csoportosul. Az egyébként jó képességű, szívesen tanuló Vivi hivatástudat nélkül jelentkezik tanárszakra. Döntését a külső nyomás mellett saját bizonytalansága motiválta: számára a tanárokat övező tisztelet eszköz arra, hogy egy társadalmilag magas presztízsű szerep mögé elrejthesse a hibáit és a gyengeségeit. Az egész regényen végigvonuló „Vivike tanítónő lesz”- dilemma lényegében a felnőttségdilemmával ér össze, az elbeszélő folytonos kihátrálása a tanárszerepből a felnőttségből, a felelősségvállalásból és egyáltalán a változás elfogadásából való kihátrálással lesz egyenlő. Ebben a vívódásban nagy szerepe van Vivi kötődésének az őt körülvevő baráti társasághoz is; a lányok közé visszatérve a tanársághoz/felnőttséghez fűződő magabiztosság és függetlenség megélése már kevéssé tűnik fontosnak: „[a] legutóbbi utazásra gondolok, amikor tanárnőnek öltözve olyan felnőttnek éreztem magamat […], most meg semmit nem találok magamban abból az emberből, aki el tudja hinni magáról, hogy valaha felnő. Örökké a vidrákon sóhajtozni ezekkel a csajokkal, ez volna jó.” (95.)
A szerző ügyesen teszi egyértelművé az elbeszélő érzelmi kiszolgáltatottságát, a közte és barátnői közötti viszony egyoldalúságát és toxikusságát, és mutatja be Vivi kényszeres ragaszkodását a csoporthoz. A barátok ahelyett, hogy támaszt nyújtanának a lánynak, újabb szerepbe kényszerítik őt, a kedvükért egyik buliból a másikba sodródik, miközben valójában sem szellemileg, sem morálisan nem tud azonosulni velük. A társaság vezéregyénisége, a gátlástalan, önmagát tárgyiasító, egocentrikus, másokat elnyomó Szilvike az amerikai „csajos” filmek elmaradhatatlan karakterkliséje. Schwechtje ezt a figurát sem csupán funkcionális szereplőként jeleníti meg; láthatóvá teszi annak sérültségét és kiszolgáltatottságát is, ezzel empátiát keltve az általában csak simán gonosznak aposztrofált karakter iránt.
A regény legnagyobb teljesítménye számomra az, ahogy egyszerre használja (ki) és tölti meg tartalommal a romantikus film- és lányregénykliséket. Ehhez nagyszerű karakterválasztás a szintén zsánertipikus menőfiú, a „fuckboy” Gergő, aki – természetesen – a legmenőbb srác a suliban, a konszenzuálisan jó parti, akit – természetesen – a lány már régóta stalkol Instagramon. A Gergő-sztori a romantikus történetek jól ismert, „a menő rosszsrác beleszeret a jótanuló, visszahúzódó lányba” narratíváját eleveníti fel, majd – és ez a könyv egyik legnagyobb erénye – szinte azonnal lerántja róla a leplet. Vivinek a papírforma és barátnői szerint is illene összejönnie Gergővel – hiszen nem mindennapi dolog, ha a suli legmenőbb sráca a legszebb arcú lánynak bélyegez valakit! –, és ez az elvárás olyannyira erős, hogy mikor már végképp egyértelművé válik, hogy itt szó sincs romantikáról vagy szerelemről, mégis érvként szolgál a maradásra: „A mellemet már többször megfogta, az első órában még csak ruhán át, aztán benyúlt a melltartóm alá is. Ugyan nem esett jól, ezt muszáj volt hagynom, különben Szilvikéék oltogatását kéne hallgatnom, hogy egy apáca vagyok.” (38.) A tinédzsereknek szóló romantikus történetekből kölcsönzött elvárások is maradásra késztetik a lányt: habár érzi, hogy a valóság nem fér össze a filmekből és könyvekből ismert szerelemképpel, mégis próbálja egy rózsaszín love story hősnőjének képzelni magát. Ez a mechanizmus legriasztóbban Balázshoz fűződő viszonyában jelenik meg, ami a regény legkidolgozottabb része is egyben.
Míg Gergőt a barátnők kényszerítették Vivire, Balázsra Vivi kényszeríti rá saját magát. A lány néhány perc után Királyfinak nevezi magában a kékszemű fiút, és eldönti: számára ő lesz az igazi – anélkül, hogy feltenné magának a kérdést, van-e ennek a szerelemnek bármilyen alapja. A fiú hangzatos mondatai, folyamatos kényszere a véleményének és érzéseinek riasztó mértékű megosztása, valamint egocentrikus és ignoráns viselkedése az olvasót inkább távolságtartásra intené – a szerző azonban végignézeti velünk, ahogy mindezek ellenére Vivi kétségbeesetten kapaszkodik a fiú köré álmodott románcba, örök lelki társának, másik felének, a sors által neki szánt, tökéletes párnak (a sok nyelvi klisé nem véletlen) bélyegzi Balázst. Ennek a külső, objektív látásmódnak a kialakulása számomra a regény olvasásának alapélménye. A szöveg hatásmechanizmusa azonban itt nem állt meg, folyamatos önreflexióra kényszeríti olvasóját: ha Vivi toporgása idegesít, és tőle elvárom, hogy tegye fel a megfelelő kérdéseket, magamtól vajon miért nem?
Hasonlóan – és szintén jó értelemben – riasztó Schwechtje kamaszlánykaraterének csapongása az egymásnak ellentmondó, szintén a társadalmi kliséket követő, egydimenziós női szerepmodellek között. Ha nem érzi úgy, hogy elég figyelmet kap, az ártatlannak tűnő, játszadozó nő szerepébe áll bele (például Balázs figyelméért), míg máskor a férfiak fölött álló, magabiztos, határozott dámát próbálja előadni: „[…] mosolyognom kell, és anya előtt is szerepet játszani. […] Egy olyan nőt, aki ötösre érettségizik, túllép ezen a falun, és aki úgy néz ezekre a srácokra, mint cuki kisfiúkra, felülről kezeli őket, épp csak szórakozik rajtuk” (29.). A Balázshoz fűződő viszonyában azonban alárendelődő (női) szerepben látja magát: „kipróbálnám magam egy ilyen felnőttes kapcsolatban, ahol én vagyok a támasza egy tehetséges, érzékeny férfinak” (53.). Mindez akkor ölt ijesztő méreteket, amikor a lány elhatározza, hogy megfoltozza a fiú szakadt dzsekijét, ezzel a fiú halott anyjának helyére lépve: „szétárad bennem valami gondoskodó, anyai érzés: ki másnak lehetne a dolga, hogy rendbehozza a kabátot, ha nem nekem?” (53.).
Az egészséges férfi–nő kapcsolat megteremtésében Vivit a szülei által felkínált családmodell is gátolja, ami a könnyelmű anya és az önmagát kizsákmányoló családfenntartó apa felosztásban működik. Vivi édesanyja sem lehet jó női példa: a pletykákban és a falusi belterjességben lubickoló kozmetikus egyetlen erénye, hogy türelmes, szeretetteljes anya – aki látszólag csak Patriknak, Vivi kisöccsének az. Ebben a helyzetben a Németországban dolgozó édesapa hiánya még elveszettebbé teszi a lányt, így mikor Vivi tanúja lesz édesanyja hűtlenségének, a két szülőhöz kötődő, ambivalens viszonya még inkább polarizálódni látszik.
Az anya hűtlenségét a barátok hűtlensége követi. A szökés Berlinbe végső, kétségbeesett kapaszkodás „a szerelem majd minden megold” klisébe. Balázs és a köré épített szerelemképzet csupán lehetséges menekülési út: egymásra találásukkal Vivi úgy érzi, kibújhatna a hazatérés és a problémákkal való szembenézés alól: „…[a]zalatt csak elérem, hogy azt akarja, maradjak vele Berlinben. Ez arra is elég idő, hogy kiderüljön, ha tévedés az egész. De olyan nem lesz” (149.). A nagy, varázslatos egymásra találás azonban elmarad, Vivi kitörése az őt körülvevő érzelmi és földrajzi térből viszont lehetővé tesz egy másfajta happy endet, ami nem a szerelmesek csókjával, hanem a lány saját hibáinak és gyengeségének felismerésével tetőzik be.
Schwechtje a Berlin felé vezető úton (félúton) teret ad az apa történetének is, ami azonban a regény többi részéhez képest kissé kidolgozatlan marad. Az egyébként okos, humoros férfi a felnőttség áldozataként jelenik meg, „olyan, mintha a család- és gyerekvállalással meg is szűnt volna az élete” (77.). Miközben már a találkozás előtt kitűnik, hogy Vivi nemcsak hálával, hanem aggodalommal is gondol édesapjára, a regény második felében az apa sorsának alakulása közel egy szintre helyeződik a lány történetével, majd a regény végén – számomra kissé meglepő módon – össze is fonódik a kettő. Az apa történetében a felnőttség mint méltóságteljes állapot illúziója végleg megtörik, Vivi elkezdi érezni, hogy a gyerekes és a felnőtt nem egymást kizáró, ellentétes fogalmak. A regény vége ezt a felnőttségdilemmát, ezt a félúton-levést tematizálja: „…[a]zzal találom szembe magam, hogy pár nappal az érettségi után minden darabokra hullik, nem működnek a gyerekkor reflexei, és úgy kell döntést hoznom a jövőmről, hogy nem találom hozzá a kapaszkodót, mert az valahol a felnőttkorban található, amit egyáltalán nem ismerek. Most is csak annyit érzékelek belőle, hogy valami sokkal nehezebb, szétmállóbb és talán gonoszabb terep” (200.).
Ez a történetszál mégis mintha nem annyira Vivi és édesapja viszonyának, hanem sokkal inkább a könyvben előzőleg már megpedzegetett „magyar valóság” tematika kibontásának a terepe akarna lenni. Miközben Vivit – egy kamasztól nem meglepő módon – elsősorban a pályaválasztás, a baráti kapcsolatai és a szerelem foglalkoztatják, mindennapjait egzisztenciális szinten is politikai-gazdasági folyamatok határozzák meg, hiszen a család a házra felvett hitel magas törlesztőrészletei, a hazai megélhetés lehetetlensége miatt kényszerült kettészakadni. Ezzel a problémakörrel a lány a berlini út előtt elsősorban Singer tanár úr fejtegetéseiben találkozik, és nem igazán érti, mi történik körülötte, csak kapizsgálja, hogy tanárnak lenni Magyarországon ma talán mégsem annyira kifizetődő. Mindez explicite a Dorinával való találkozásban válik igazán hangsúlyossá, ahol két véglet, a magyar vidéken jellemző falusi/kisvárosi életmód áll szembe a faluból Hollandiába költöző lány nagypolgári, nyugati életmódjával. Vivi a berlini út során szembesül először közvetlenül a valóság ezen szegletével, ennek a szembesülésnek a módja azonban (a melósok főnöke megalázza az apját a munkahelyén, egy külföldi kocsma munkásai között magyar értelmiségiek is vannak) kicsit elcsépeltre, elnagyoltra sikeredett. Ennek az egésznek a tematizálása, a felnövés azonosítása a társadalmi-politikai szerepvállalással ennek ellenére is a regény egyik legszimpatikusabb vállalása.
A nagyszabású, a nagyközönség számára kielégítő, boldog lezárás megkérdőjelezése, a (nem feltétlenül szimpatikus) főhős vívódása és sokszor idegesítő egyhelyben toporgása olyan tapasztalatokra reflektál, amelyeket a könyvet olvasó (nem csak) kamaszok jól ismernek. Az író megdöbbentő érzékenységgel teremti meg a szorongó, megfelelési kényszerrel küzdő fiatal lány gondolat- és érzelemvilágát, annak tipikusan női (például a szexualitást vagy a társadalmi női szerepeket) érintő vetületeivel együtt – mindezt olyan kamasznyelven, amely nem túlerőltetett, nem túlírt vagy nevetséges, így nem válik idegenné a kamaszok számára.
A Félúton Berlinbe legjobban sikerült része véleményem szerint a leszámolás a romantikus klisékkel egy olyan műfajon belül, ami ezekből a klisékből él. Fontos, hogy a toxikus párkapcsolati mintákat sokszor romantizáló, mind a férfiasságot, mind a nőiséget irreálisan, sztereotipikusan megjelenítő (kamasz)regények által uralt könyvpiacon szülessenek a kamaszok valós (érzelmi, testi, társadalmi) tapasztalataiból építkező történetek. Schwechtje Mihály regénye, miközben egy fiatal lány érzéseit tolmácsolja, nem kifejezetten lányregény: fontos olvasmány lehet mindenkinek, aki úgy érzi, szorongatja a filmekből, könyvekből és a közösségi médiából ráömlesztett, tökéletesnek látszó történetek és az őt körülvevő valóság közötti ellentét.
Schwechtje Mihály: Félúton Berlinbe, Tilos az Á, 2022.
Hozzászólások